A Hip-Hop igazi atyja: Robert Moses – Bronx az ötvenes, hatvanas években
1953-ban új időszámítás kezdődött a New York City életében. Bronx közepét egyre hosszabb ember készítette ösvény, vágja ketté. Az ösvény későbbi neve: Cross-Bronx Expressway. Egészen az ötvenes évekig Bronx szorgalmas, főleg munkásosztálybeli közösségeknek adott otthont, ahol a különböző nációjú emigráns csoportok viszonylag békességben és egyetértésben éltek egymás mellett. A Bronx sorsa igazából 1929-ben pecsételődött meg, amikor különböző üzleti körök nyomására a New York-i Fejlesztési Bizottság egy új fejlesztési tervet fogadott el. A terv egyszerű volt: Manhattan, mint az üzleti világ központja, melyet körkörös autópálya rendszer közvetlenül kötne össze a környező elővárosokkal. Az autópályák természetesen a Manhattan körülvevő kerületek, így Bronx szívén keresztül haladt. A kormánypénzekből támogatott program példátlan hatalmat adott Robert Moses kezébe, aki nem zavartatta magát, és egyetlen tollvonással hagyta jóvá a hatvanezer Bronx-i otthonának elbulldózerezését, „több ember van útban, ennyi az egész”, mintha csak számokról lenne szó. A beruházásnak azonban visszafordíthatatlan eredményei voltak. Hirtelen sehol sem voltak az egyre prosperáló zsidó és olasz családok, akik az autópályát követve a napfényes elővárosokba költöztek. Helyüket a belső kerületekből kiszorult szegény Afro-Amerikai és Puerto Rico-i családok kezdték megtölteni, olyan – Moses grandiózus lakásépítési projektjének keretében épített – lakótelepeken, mint a Bronx River Houses, Soundview Houses vagy a Milkbrook Houses. Ezek a lakótelepek a jól csengő „torony a parkban” elvet követve húsz-huszonöt emeletes épület-mamutok voltak, gyakran több száz lakást magukba foglalva. Bár papíron mindez eszményein hangzott, a probléma máshol volt keresendő. A már említett olasz és zsidó családok nemcsak vagyonukat vitték magukkal, de munkahelyeiket is. A hetvenes évek közepére a Bronx hatszázezer ipari munkahelyet veszített, a szektor negyven százaléka elvándorolt. A munkanélküliség a fiatalok körében az ijesztő hatvan százalékot verdeste, és egyes kerületekben a nyolcvan százalékos munkanélküliség sem volt ritka. Az egyre lejjebb csúszó helyi gazdaság egy sajátos „iparágat” talált magának. A háztulajdonosok és biztosító társaságok egymással karöltve az üresen álló, pusztuló házakat egyszerűen felgyújtották. Mindenki jól járt. A háztulajdonosok a már semmire nem használható épületek után begyűjtötték a biztosítási díjat, a biztosítok pedig még több biztosítást adtak el. Amikor egy épület már semmi profitot nem hozott, jöttek a gyújtogatók. A gyakorlat egy idő után olyan méretet öltött, hogy a városrész az 1970-es évtizedben negyvenháromezer lakást vesztett, csupán 1973 és 1975 között harmincezer tűzesetet jelentettek a Bronxban. Dél Bronx siralmas képet festett. Kiégett épületek, gyakran egész háztömbök, melyeket új lakók vettek birtokukba: heroin függők és a bandák uralták a harmadik világra hasonlító tájképet. Na igen a bandák. A hatalmas méreteket öltő munkanélküliség és kábítószer-függőség problémáját a bandák tetőzték. Bandák már a negyvenes-ötvenes években jelen voltak a környéken, de ez itt már egészen más volt. Nem egyszerű iskola utáni csavargásokról, verekedésekről szólt ez már. Dél Bronx inkább hasonlított egy háborús övezetre, ahol minden háztömb, kerület egy-egy banda felségterülete volt. Savage Skulls (Barbár Koponyák), Black Spades (Fekete Pikkek), Savage Nomads (Barbár Nomádok), Seven Immortals (Halhatatlan Hetek), Ghetto Brothers (Gettó Testvérek) voltak az új urak. Gyakran elég volt egy rossz utcába fordulni vagy rossz dolgot mondani, és a tévedés az illető életébe került. A bandák főleg Afro-Amerikaiak, és Puerto Ricóiak voltak, akik kedvenc időtöltése egymás gyepálása volt, de gyakran kerültek összetűzésbe Észak Bronx fehér bandáival. Mivel egymás szapulásánál már csak a védtelen egyedülállók kirablása és megfélemlítése volt „szórakoztatóbb”, ezért nehéz volt kívülállónak maradni. Ha tinédzser voltál Dél Bronxban és élni akartál, valamelyik brigádba be kellett lépned. A másik nagy vonzóereje a bandáknak a valahová tartozás volt. Sokan második (gyakran igazi) családjukra leltek, ahol hasonló gondolkodású társakra, megértő fülekre találtak.
A három keresztapa
Ahogy mondani szokták, a nehéz körülmények mindig jó táptalaja a kreativitásnak. Ez úgy tűnik, különösen igaz a fekete zenére, hiszen a rabszolgasors a blues születéséhez vezetett, a jazz nagy részben a faji elnyomásnak volt köszönhető. Amint látjuk a hip-hop is hasonló, nem éppen ideális „táptalajnak” köszönheti megszületését. Afrika Bambaataa szerint a hetvenes évekre az emberek, főleg a nők belefáradtak a bandákba, a folyamatos háborúzásba, a növekvő kábítószerezésbe. Az önkifejezés új útjait próbálták felfedezni. Pár ember azt mondta: elég ebből az értelmetlen erőszakból, a pusztításból, és megpróbáltak valami pozitívat alkotni. Amikor a hip-hop születéséről beszélünk, három embert szokás a „keresztapákként” emlegetni: Afrika Bambaataát, Kool Hercöt és Grandmaster Flasht, és széles körben elfogadott 1973, mint az új kultúra születési éve.
Kool Herc, az első
Kool Herc, polgári nevén Clive Campbell Jamaikán született és fiatalon itt szívta magába a sziget „Sound System” kultúráját. Édesapja oly sok jamaikaihoz hasonlóan a hatvanas években úgy döntött, Amerikába telepíti át a családot egy jobb élet reményében. Clive 1967-ben tizenkét évesen költözött New Yorkba, az akkor már Dél Bronxban élő édesapját követve. Már ekkor eljátszadozott apja lemezjátszóival otthon, de első nyilvános szereplését tulajdonképpen nővérének köszönhetjük. „Pénzre volt szükségem, mert kezdődött az iskola. És amikor kezdődik az iskolaév, olyan cuccokat akarsz, amik senki másnak sincsenek, hogy jól nézz ki”, vallja Cindy Campbell. Tehát az ötlet egyszerű volt: kibérelték lakótelepi ház „közösségi szobáját”, levitték a család felszerelését, vettek pár üveg sört és üdítőt és meghirdették a bulit. A dolog olyan jól sikerült, hogy úgy döntöttek kéthetente, havonta megismétlik. Cindy intézte az intézni valót, Herc pedig, aki 190 cetijével már ekkor mindenki fölé magasodott – innen a név, mely a Herkules (Hercules) rövidítése – a zenéért volt felelős. Míg ekkoriban Manhattanben és Amerika többi részén a disco kezdett divatba jönni, a Bronx közönsége a durvább, fekete hangzásra volt kíváncsi. James Brown „Give it up or turn it loose-ja” a Rare Earth „Get Ready-je” volt az, amire igazán lázba jöttek. A „Get Ready” különösen nagy kedvenc volt, mert huszonegy perces hosszúságával lehetőséget adott a komoly táncosoknak, hogy bemutassák mozdulataikat, különösen a két perces dob szóló volt az, mely igazán lázba hozta őket. Kool Herc egy idő után arra is figyelmes lett, hogy ezek a dob szólók milyen népszerűek. „Ahogy ott álltam és cigarettázás közben vártam a lemez végét arra lettem figyelmes, hogy egyes emberek bizonyos részeit várják a számoknak.” Ezek a részek a már előbb is említett dob szólók vagy angol nevén „breakek” voltak, amikor a vokalista és a többi hangszer kiesik, és csak a ritmus szekción múlik, mi történik. Herc elkezdte azokat a dalokat keresni, melyekben meghatározó break van, számok, melyek névjegyévé váltak: Incredible Bongo Band „Apache” és „Bongo Rock”, Dennis Coffey „Scorpio” vagy egyes James Brown nóták. Ezzel párhuzamosan kifejlesztette „körhinta” technikáját, amikor ugyanazon lemez két példánya segítségével ezeket a gyakran csak néhány másodperces breakeket új dalokká formálta a két lemez oda-vissza váltogatásával. Közben népszerűsége egyre nőtt, idővel kinőtte a közösségi szobát, és parkokban kezdett játszani. Jamaikából azonban nem csak a sound systemet hozta magával, de a jamaikai DJ-k, a „selectorok” toastolós stílusát is, ahol a mikrofonba a táncosoknak rövid instrukciókat adva és a számokat rövid rímekben bemutatva szórakoztatta a zenén túl a közönséget. Később erre már külön embere volt, MC Coke La Rock, aki tovább fűzve ezeket a rövid sorokat, egész rímeket kezdett fabrikálni, ezért őt tartják az első MC-nek. Herc nevéhez fűződik az első csapat megalakítása is. Ahogy népszerűsége nőtt, néhány tehetséges táncost, DJ-t, MC-t gyűjtött maga köré. Coke La Rock mellett DJ AJ, DJ Timmy Tim, DJ Clark Kent the Rock Machine, Blackjack, LeBrew, Whiz Kid és még sokan mások alkották a csapatot, akiket, mint Herculoids ismert mindenki.
Afrika Bambaataa, a Zulu király
Amíg Herc a breakekre koncentrált békés bulikon, a Bronx egy másik kerületében továbbra is a bandák uralkodtak. A Bronx River Houses nevű lakótelep a Black Spades területe volt. A folyó másik oldala a Puerto Rico-i banda, a Savage Skulls területe volt. Úgy tűnt ennek a háborúnak sosem lesz vége. Azonban a hetvenes évek elején egy új, karizmatikus vezető tűnt fel a Black Spades sorai között. Afrika Bambaataának hívták. Bambaataa a Bronx River lakótelep egyik toronyházának földszintjén nőtt fel a hatvanas években. Mind polgári nevét, mind életkorát szigorúan őrzött homály fedi, de amit tudni lehet, hogy a hetvenes évekre ő lett a Black Spades főnöke. A név, Afrika Bambaataa egy 1964-es film, a „Zulu-ból” ered. A film a Zulu törzs és a Brit Birodalom XIX századi csatározásairól szól Dél-Afrikában. Bambaataa életét alapvetően változtatta meg ez a film. Elhatározásra jutott, hogy véget vet a bandák közötti háborúzásnak és egyesíti a Bronx bandáit ezzel újra békét teremtve. Megalapította a Zulu Nation-t, melynek filozófiája a „béke, szeretet, egység és a szórakozás” lett. Bulikat kezdett szervezni a Bronx River közepén található közösségi házban, és addig amíg valaki békességben és tisztelettel jött, tárt karokkal várták. „A célom az volt, hogy annyi embert egyesítsek, amennyit csak tudok, hogy megállítsam az erőszakot.” Eleinte a Black Spades-ből kialakult új szervezetet a rivális bandák gyanúval fogadták, de ahogy egyre többen beszéltek a Bronx River-i bulikról, a békés hangulatról és hogy kötöttség nélkül milyen jól érzik magukat az emberek, a bandák sorra adták be a derekukat. Természetesen Bam mindezt nem érte volna el a zene nélkül. Míg Herc breakjeivel szórakoztatta a közönségét, Bambaataa eklektikus DJ szettjeivel hódított. A mára kánonná vált breakeken kívül a Kraftwerktől klasszikus Soul-on és Rhythm and Blues-on át a TV reklámokig mindent magába foglaló szettjei révén nyerte el a „Master of Records” címet. A Zulu Nation, mely öt alapító taggal indult lassan egész szervezetté fejlődött, saját szabályzattal, évenkénti gyűlésekkel, melynek mára tagjai vannak az egész világon Japántól az Egyesült Államokig. Többek között nagymértékben neki köszönhető, hogy maga a műfaj kilépett a Dél Bronx toronyházainak és kiégett épületeinek árnyékából, amikor a Bronxot már kinőve a belvárosban kezdett bulikon játszani és szervezni, egy időre egyesítve még az akkori belvárosi Punk kultúrát a hip-hoppal. Valamit az egység nevében ő volt az, aki az első női MC-ket szerepeltette Sha Rock és Queen Lisa Lee személyében. Terve többé-kevésbé bevált, hiszen a késő hetvenes évekre a bandák helyét a különböző B-Boy csapatok vették át, akik immár békésebben, a tánctéren és a házak falain és a metró kocsikon vívták „csatáikat”.
Grandmaster Flash, a technikus
A triumvirátus harmadik tagja Grandmaster Flash, polgári nevén Joseph Saddler. Flash szintén a Karibi szigetvilágból való, családja Barbadosról származik. Ő maga már New Yorkban született. Kisgyermek korától érdekelték a lemezek és a lemezjátszó. Érdeklődéséért azonban kemény árat fizetett. „Apámnak lemezgyűjteménye volt a mindene. Ezért aztán megmondta: „Soha ne lássalak a lemezeim körül!”, persze én amint kilépett a házból máris a lemezei között kutattam, amiért aztán rendszeresen jól elfenekelt”. Szerencsére ez nem bátorította el Flasht. Azonban eleinte nem volt se komoly gyűjteménye, sem drága felszerelése. Ezért maradt a stílus. Flash Herctől eltanulta a break, egy másik DJ-től, DJ Pete Jonestól a mixelés fontosságát. Jones nem volt hip-hop DJ, discoban utazott, azonban Herc-el szemben szettjeit a folyamatosság jellemezve, a végtelen folyammá mixelve az egymást követő számokat. Míg Herc csak „visszadobta” a tűt a break kezdetére, azáltal igen sokszor ütemkésést okozva, Pete Jones lágyan egymásba vezette a számokat. Pete Jonest figyelve és otthon a végtelenségig gyakorolva rájött, hogy a lemezről, mint egy óráról le lehet olvasni a break kezdetét és végét. Utolsó lépésként, technikusi tanulmányainak is köszönhetően összetákolt egy rendszert, melynek segítségével előre bele tudott hallgatni egy fülhallgatón keresztül a második lemezbe. Flash „quick mixnek” nevezte el a technikát. (Ma talán ez kissé nevetségesnek tűnik, hiszen erre minden keverő képes, azonban ne felejtsük el, hogy mindez a hetvenes évek, és a Bronx). Végül hónapokon áttartó fáradhatatlan gyakorlás következett, és végül ’75 nyarán a nagyközönség elé állt. Azonban a reakció elmaradt. Azaz inkább nem elmaradt, hanem nem történt semmi. Az emberek értetlenkedve álltak. „És kábé egy hétig sírtam”, vallja Flash. Aztán rájött a megoldásra. A technika nem minden, ettől még nem fog a közönség megőrülni. Elhatározta, hogy egy vokalistával egészítí ki a műsort. Ekkor került Cowboy a képbe. Cowboy valamikor Black Spade volt, aztán amikor elkezdett Flash-el lógni kiderült, hogy van tehetsége, mint MC. A sorokból lassan rím párok, a rím párokból versszakok lettek. Cowboyhoz csatlakozott még két Flash buli látogató, Melle Mel és Kidd Creole, megalakult a Grandmaster Flash and the Three MCs, majd a Furious Four és végül a Furious Five. Mindemellett még ott volt Theodore, Flash tizenhárom éves pártfogoltja. A legenda szerint a későbbi Grandwizard Theodore egyik nap otthon gyakorolt, mikor anyja rászólt, hogy halkítsa le a zenét. Theodore nem akarta elveszteni a részt, amit éppen hallgatott, ezért rátenyerelt a lemezre, míg a lemezjátszó tovább pörgött alatta. Karcos hangra lett figyelmes. Amikor anyja kiment a szobából elkezdett ezzel a hanggal kísérletezni, ide-oda húzogatva a lemezt a tű alatt. Kicsit fejlesztette, ritmust vitt bele, majd pár hét múlva megmutatta Flashnek. Még pár hét és már bulikon scratch-elt Flash és Theodore, az emberek pedig csak ámultak. Ezzel együtt eleinte Flash technikáját, a quick mixet lenézte a többi DJ: „lemezromboló, így neveztek a hátam mögött”, magyarázza Flash. Közben Flash egyre fejlesztette, csiszolgatta tudását, már csukott szemmel, a lemezjátszóknak háttal, könyökkel, lábbal scratchelt, kevert. Az MCk energikus műsorukkal kötötték le a közönséget, aki száma is csak egyre nőt és Flash végül befutott. „Kifiguráztak néhány évig, „te vagy aki tönkreteszi a lemezeket”, de végül stílust kellett váltaniuk”, nevet nem kis megelégedéssel a „Nagymester” |