Már az ősidők óta, ha az emberek összejöttek ünnepelni, nem maradhattak zene és tánc nélkül. Ezek nem csupán a szórakozás, hanem az adott közösség szertartásainak részei voltak. Kultikus, vagy vallási jelentőségük mellett fontosak voltak a közösség életében, összetartásában is. A zene (dalok, énekek később a hangszeres muzsika) apáról fiúra hagyományként öröklődött egy-egy népcsoporton belül. Minden népnek megvan a saját népzenéje és tánca. Mi magyarok különösen büszkék lehetünk mindkettőre. /Néptánc/

Akadtak azonban olyan zenék és táncok, melyek nem csak egy népcsoport, vagy ország lakosai között váltak népszerűvé, hanem elterjedtek, divatossá váltak Európa, illetve világszerte.

Kezdetben az európai uralkodó dinasztiák, császári és királyi udvarok határozták meg a "divatot". Ők patronálták az adott kor művészeit, köztük a zenészeket is. Gyakran hozattak külföldi mestereket, zenészeket, akik új dallamokat, szokásokat, táncokat terjesztettek. Mivel az egyes udvarok között élénk diplomáciai (és sok esetben rokoni) kapcsolat volt, időről-időre divatossá vált egy-egy művészeti stílus (barokk, reneszánsz) vagy zenei forma. Az udvarban minden szigorú szertartásos formában, az "etikett" szabályai szerint történt. Nemkülönben a zenés összejöveteleken, a bálokon. A bálok egyik legfontosabb szereplője volt a szertartásmester, aki ügyelt arra, hogy minden renden történjen. Az első bálozókat, ifjú nemeseket és úrhölgyeket a helyes, illő viselkedésre és táncra oktató nevelők és szertartásmesterek lehettek a mai tánctanárok ősei. Mivel az udvar ízlése követőkre talált a nemesség és később a feltörekvő polgárság körében, mindig nagy hatással volt, mit táncol az udvar.

A báltermek táncai jelentősen eltértek az egyszerű emberek táncától. Előre megtervezett, szigorú koreográfia szerint nem is táncolták, inkább lejtették őket. A táncosok, körben, sorokban vagy oszlopokban táncoltak. Általában a két nem külön sorakozott fel, és ha együtt is táncoltak, nem értek egymáshoz, kerülgették egymást. A fejlődés azonban itt sem állt meg. Először a leány a kendőjét nyújtotta a fiúnak, és a kendő két végét fogva, már egymással táncolhattak. Később már a kezüket is összeérintették, vagy kezet is fogtak, vagy az alkarjukat érintették össze tánc közben, végül a XIX. századra már a keringők, a polka és a galopp uralja a báltermeket. Ezzel megszülettek a társasági táncok.

A XIX. század polgári forradalmai, az iparosodás és a kereskedelem egyre jobban segítette a táncok elterjedését, nemzetközivé válását. Az 1920-as, 30-as évektől a gramofon elterjedésével és az első tánczenekarok megszületésével felvirágzott a tánctanárok csillaga.

A nevelőintézeteken kívül, ahol a tánc és illemtanárok oktattak, megjelentek az első tánciskolák. A tánctanárok viszont még ekkor is meglehetős szigorúsággal ragaszkodtak az arisztokratikus szabályokhoz. Sok népi, vagy külföldi eredetű tánc nem volt nekik szalonképes. Tiltakoztak is, amíg lehetett, de ha már egy divatőrület elharapódzott és mindenki az új zenére akart szórakozni, táncolni, ők se tehettek egyebet, elkezdtek munkálkodni és létrehoztak olyan táncokat, amik az adott divatos zenére táncolhatók, de megfeleltek a báltermi szabályoknak, ízlésüknek és előképzettségüknek. Így születtek meg például a versenytánc latin amerikai (eredetű) táncai, a swing és a rock & roll tánctermi változatai, illetve az un. divattáncok.

Az hogy mely zenék és táncok válnak széles körben ismertté, illetve maradnak fenn tartósan, az idő és a tisztelt "nagyérdemű" közönség dönti el. Ugyanúgy, mint a (komoly és könnyű) zenében, a táncban is vannak klasszikusok. Ezeket a klasszikusokat szokás társastáncként említeni és tanítani.

A bálok és zenés rendezvények nem csupán a szórakozást szolgálták, hanem mindig is a két nem találkozóhelyei voltak. Itt ismerte meg a társaság az eladósorba került (elsőbálos) hölgyeket, és itt néztek pár után a fiúk, férfiak. Ma is a zenés szórakozóhelyek a párválasztás népszerű helyszínei. Nem volt sosem elhanyagolható az sem, hogy az adott hölgy, fiatalember vagy pár hogy mutatott, és főképpen hogy táncolt. Játékos versenyeken nyereményekkel jutalmazták a legjobbakat.

Manapság a társastánc-órákon főleg a nemzeti és nemzetközi versenyeken táncolt táncokat tanulhatjátok meg. Két csoportra oszthatjuk őket:
a standard táncokra és az úgynevezett latin-amerikai táncokra.

Az igazi latin-amerikai táncok, mint például a samba, a rumba és a mambó őseinek hazáját Afrikában kell keresni. Ott élt a tánc a harci- és termékenységi táncokban, a szerelmi játékoknál, esküvőkön, aratási ünnepségeknél. Az afrikai táncokat megközelítőleg 40 millió rabszolga magával vitte a 17. és 18. században az új hazába, Dél-Amerikába és a Karib szigetekre (Nyugat-Indiába). Itt az afrikaiak mozgáselemei összeolvadtak a gyarmatosító fehér emberekével, elsősorban a spanyolokéval és a portugálokéval. Érdekes módon, tekintettel a rabszolgák társadalmi helyzetére, ez az összeolvadás viszonylag könnyedén történt. Ellentétben az Észak-Amerikába kitelepített feketékkel, akiknek sokkal hosszabb idő kellett ahhoz, hogy fekete táncstílusukat a fehérek elfogadják. Itt csak a 19. század végén, kezdődött a fekete és fehér mozgáselemek összeolvadása az afro-amerikai táncstílussá, amely az akkori zene segítésével a nagy jazz-korszak kezdetét jelentette. (A cakewalk volt az első tánc a 20. század elején, amely az un. afro-amerikai táncok előfutáraként Európát elérte, ez követték a divattáncok, a onestep, a jimmy, a charleston és a black bottom).

Igazi latin-amerikai eredetű csak a samba és a rumba, és a mambó.

A cha-cha-cha, paso doble és a jive eredetét tekintve nem igazán "latin-amerikai". A cha-cha-chát mesterségesen a mambóból hozták létre, ugyanúgy a jive mai formáját is az angol tánctanárok dolgozták ki. A paso doble eredetileg spanyol tánc volt, amit a francia tánctanárok és versenytáncosok alakítottak át a mostani formájára.

A latin-amerikai táncok megjelenése Európában a húszas illetve a harmincas évek elején volt érzékelhető, amikor a samba 1924/25-ben, a rumba 1931-ben először bukkant fel a báltermekben. A latin táncok eleinte a "standard" táncok uralma miatt hivatalosan nem voltak elismertek. Csak a II. világháború után, mindenekelőtt az ötvenes években következett be az USA-ból importált táncok nagy áttörése. Főleg a franciák voltak azok, akik a sambát, a rumbát, a mambót és a cha-cha-chát, valamint a spanyol paso doblét formálták, anélkül, hogy karakterüket illetően döntően változtatták volna. Kiváltképp Lucien David-et kell megemlíteni Lyonból, aki az ismert francia versenytáncosokkal, többek között a párizsi Roger Ronneaus-val a latin-amerikai táncok alapját kidolgozta.

A rumba kubai eredetű tánc, de a New York-i tánctermekben tűnt fel először a harmincas években. Új ritmusa, pattogó zenéje, jellegzetes lágy mozdulatai lázba hozták a tánckedvelőket. Az nem ismert, hogy a rumba szót mióta használják. A 19. század leírásaiban szenvedélyes, csábító táncként említik, a nő arra törekszik, hogy a férfit kihívó csípőmozgásával elcsábítsa. A rumba szó annyit jelent, hogy "ünnep" és "tánc".

A rumba 1930-ban került át Európába. A "The Peanut Vendor" volt az első rumbasláger, amely a világot meghódította. Az első rumba koreográfiát az angolok dolgozták ki, melyet a franciák és a németek átvettek. A háború után azonban eredeti formájával ritkán találkozunk az eredetileg gyors ritmusú zenét a lassú rumba váltotta fel.

Csak 1945 után fedezték fel a rumbát újból a franciák. Az angolok is foglalkoztak a rumbával. A két "rumba-háborúban" (1956-1958 és 1961-1963 között) a rumba-technika szabványosításáról vitatkoztak. 1964-ben sikerült a versenyek alapanyagaként elismertetni.

A cha-cha-cha mesterségesen alkotott tánc, a rumbának és a mambónak egy változata. Megalkotója egy kubai zenész, Enrique Jorrin Havannából, aki 1953-ban a túl gyorsan játszott mambóból, amelynek nem volt igazán sikere, megalkotta a lassúbb mambó- cha-cha-chát. A Kubából származó elragadó zene és tánc először Észak-Amerikát hódította meg, ahol 1954-től a legkedveltebb divattánc lett. New York Cityben, a Brodway-n a Palládiumot jelölik szülőhelyének.

Azonban Európa is lelkesedett minden latin-amerikai zene- és táncújdonságért. Németországban a cha-cha-chát először 1957-ben Gerd és Traute Hädrich, mint divattáncot mutatta be a Német Tánctanárok Egyesületének Kongresszusán. A tiszta, világos ritmussal és variációgazdag, vidám figurákkal a cha-cha-cha nagyon gyors áttörést hozott. Mint a negyedik latin-amerikai táncot 1961-ben vették fel a versenytáncok közé.

A samba afrikai eredetű, ősi népi tánc, amely a rabszolga-kereskedés útján jutott el Brazíliába. Ennek a táncformának a neve a "semba" afrikai szóból származik, ami tipikus csípőmozgásokat jelöl. Szaggatott, rövid mozdulatai a megbilincselt rabszolgák mozgását jelképezik, azt hogy még tánc közben sem tudtak láncaiktól megszabadulni.

A brazil partvidéken terjedt el elsősorban, így Rióban, Sao Paulóban, Pernambucóban, Bahiában és Maranhaóban. Ma a samba uralja a brazil zenei életet. A híres karnevál alkalmából évente új, izgatóan elbűvölő samba-melódiák születnek.

Magával ragadó, eredeti ritmusa színesen gazdagítja a tánczenekarok műsorát.

Az 1920-as években került hozzánk először. Akkor nem vált népszerűvé. Új ritmusát a táncosok a charleston-őrület közepette nem értették meg és slágerszerzőink sem foglalkoztak vele. Új formája Párizson keresztül jutott el hozzánk, s főleg az 50-es években lett népszerű.

Egyszerű lépéseit a kezdők gyorsan megtanulhatják, míg a jó táncosok változatos ritmusában, lendületes testtartásában tánckészségüknek megfelelő variációkat találnak.

A Samba felvétele a latin-amerikai táncok versenyprogramjába 1959-től meghozta a samba átalakulását a "népies" változattól a sportos sambáig.

A mambó a rumba dzsesszes formája. A különbség főleg a ritmusban és ezen keresztül a hangsúlyban jut kifejezésre. Amíg a rumba ritmusa gyors-gyors-lassú, a mambóé lassú-gyors-gyors és a hangsúlya a lassú ütemrész végére esik. A mambó is tovább fejlődött, változatos formája két ütem alatt fejezi ki az új jellegzetes mozgást, amely "cha-cha-cha" néven lett népszerű.

A Paso Doble eredetében spanyol tánc. Bikaviadalt ábrázol, ahol a férfi a torreádor szerepét veszi át, a nő pedig a piros kendőt, a torreádor capa-ját testesíti meg, nem a bikát, mint azt sokszor feltételezték. A férfi és a nő tehát együtt mozog a képzelt bika körül, miközben flamenco-elemeket és arénabeli küzdelemre jellemző stilizált figurákat adnak elő.

A mai formájában Franciaországban alkották meg, ahol eleinte főleg táncművészek táncolták, mielőtt show- és később versenytáncként a tánctanárok felfedezték.

A latin-amerikai versenyprogramban 1959 óta szerepel.

A Jive a nemzetközileg elfogadott elnevezése annak a táncnak, amelynek sokféle, egymással rokonságban álló amerikai tánc volt az elődje. Ezekhez a tartoznak a harmincas évek elején a lindy hop, a blues és a swing, a negyvenes években a boogie vagy a boogie-woogie, a jitterburg és a bebop, és az ötvenes években a rock 'n' roll. Ezekre a táncformákra jellemző volt /még ma is az/, a táncra ösztönző zene, amely ritmus hangsúlyozásával bűvöletébe vont és von fiatalt és időset egyaránt.

Ezeket az USA-ban honos táncokat mindenekelőtt az amerikai katonák hozták át Európába, ahol ezek a táncok szabad mozgásstílusukkal, amelyeket akrobatikus dobásokkal is összekötöttek, a fiatalság körében gyorsan kedvelté váltak. A boogie lett a háború után az uralkodó zene. Mint "idegen", "közönséges" tánc azonban nem csak barátokra lelt. A bírálók egy mérsékeltebb formát kerestek, hogy a tánc e módját "szalonképessé" tegyék. Angol tánctanárok alakították ki, valamivel lassabb zenét használva az elegáns, de mégis élénk, mozgalmas Jive-ot. 1968-ban vették fel ötödikként a latin-amerikai táncok közé.

A legrégebbi standard táncként a keringőt kell megemlíteni. A keringő uralta a polkával és a galoppal együtt a XIX. század táncéletét. A társasági táncokban a XX. század elején forradalmi pezsgés kezdődött. Az első táncformák Amerikából kerültek át Európába, többek között 1907-ben a tangó, 1910-ben a onestep, és 1912-ben a ragtime. A modern táncok elterjesztésében mindenekelőtt Párizs vezetett. Ott tartották meg 1909-ben az első világbajnokságot, ezen csak a legújabb táncokkal indulhattak a versenyzők. Ezt követte 1910-ben a második világbajnokság Nizzában.

Az I. világháború alatt Franciaországban és Németországban a táncot betiltották. Más volt a helyzet Angliában. Ott az Amerikából jött zenekarok szolgáltatták a zenét az új táncokhoz.

Az angol tánctanárok voltak azok, akik 1920 és 1930 között a társastáncokat megújították, és új technikát javasoltak. Az első konferenciájukon 1920-ban ehhez megalkották az alapokat. A húszas évek elején több más konferencián határozták meg az angol stílus alapelemeit és figuráit. Anglia, Európa vezető táncnemzetévé vált. Az angol párok győztek minden nagy versenyen. 1929-ben a "Nagy Konferencián" egy általános érvényű határozatot hoztak, amelyben a slowfox, a quickstep, az angolkeringő, a tangó és a blues táncokat, mint standard táncokat rögzítették. Ez a határozat jelölte ki az egyes táncok tempóit és egyszerű figuráit. 1930 után még számos új figura jött hozzá, mégis lényegében a standard táncokat ma sem táncolják másként, mint akkoriban.

Németország 1929-ben fogadta el az angol stílust, majd Skandinávia, Hollandia, Belgium és Franciaország is követte. Az új stílus elterjesztéséről az egész világon az angol tánctanár, Alex Moore gondoskodott az 1936-ban először megjelenő táncbibliájával, a "Ballroom Dancing"-al.

Döntő esemény volt 1951-ben a bécsi keringő felvétele a standard táncok közé, amelyet a német tánctanár, Paul Krebs koreografált.

A táncsportban ma a standard táncok közé az angolkeringőt, a tangót, a bécsi keringőt, a slowfoxot és a quickstepet sorolják.

A tangó eredete elválaszthatatlan az argentin néplélektől és fővárosától, Buenos Airestől. Ez az eredet igencsak vitatott. A tangó elnevezés a "tambor" (dob) szóra vezethető vissza, amely olyan ünnepet idéz, amelyet a fekete dél-amerikaiak dobszója kísért. Uruguayban, Brazíliában és Kubában is megjelent a szó a XIX. század elején, szóló és páros tánc jelentésben is.

A táncos és zenei befolyás a kubai habanérából és az argentin milongából származik. Ezek vegyítéséből alkotta 1905-ben, az argentin Rodriguez a tangót. A modernizált tangó (Tango Argentino) mindenekelőtt Buenos Aires kikötőnegyedéban, a La Plata nyugati partján terjedt el. A cél a stricik és a prostituáltak közötti szexuális kapcsolat táncos ábrázolása volt, a táncot a bordélyház látogatói táncolták. Az alsó néprétegek növekvő integrációjával a tangó a XX. század kezdetétől Argentínában báli tánccá vált.

1907-ben került át a tangó Európába, és mindenekelőtt Párizst bűvölte el. A spanyol-argentin lokálokban tűnt fel először, miután elismert társastánccá vált. Az első tangó versenyt Nizzában tartották. 1912-ben tangó-láz tört ki Európában. Tangó-parti, tangó-tea, tangó-verseny, tangó-divat volt. 1920/21-ben a dél-amerikai tangót az angolok megreformálták. Eleinte még tiltakoztak az egyszerű verzió, a Párizsban és Berlinben táncolt Tangó-Milonga ellen. 1922-ben azonban külön tangó-konferenciát rendeztek Londonban, ekkor hangolták hozzá a tangót az angol mozgásstílushoz. A Nagy Konferencián, 1929-ben a tangót végérvényesen a mai formájában szabványosították, amelyet 1930-tól a németek is átvettek. A szentimentális "Tango Argentino"-t, az attól eltérő jellegű angol tangó váltotta fel, amelyet rándításszerű mozdulatok, elsősorban a fejé, a szenvedélyes előrehaladó mozgások, a hirtelen késleltetések jellemeztek.

A divatos lassú táncok szükségessé tették a gyors, fárasztó keringő kényelmesebb formájának megteremtését. Így vált népszerűvé az angolok lassú keringője. Dallamos újszerű muzsikájával, lírai hangulatú szövegével meghódította a fiatalságot. A tánc eredetét a boston nevű táncra vezethetjük vissza. Nálunk ezt táncot francia keringő néven ismerték. Miután a boston táncolásához jó hallás, tánc- és variáció készség kellett, csak jó táncosok tudták a tánc szépségét visszaadni, ezért nem is tudott tömegesen elterjedni.

Ezt a táncot váltotta fel, 1924-ben az angolok lassú keringője, amely szabályos formában szigorúan a ritmusra épült fel. Könnyen elsajátítható tánc, mely lágy diagonális mozdulataival, dallamos zenéjével hamarosan az egész világon divatossá vált. Az angol keringő, ritmikusan lendülő mozdulatai által, melyet lágy, gyakran szentimentális zenére táncolnak, a legharmonikusabb standard tánccá vált.
Gyakran rendezvények megnyitásaként táncolják.

A mai társastáncok közül a keringő a legrégibb. A neve a német "waltzen" (forogni, keringeni) szóból származik, és a talaján sikló lábak forgó mozgására vonatkozik (Dreher=forgató, Schleifer=csúsztató).

Eredetét a XII.századig vezethetjük vissza, amikor "hoppaldei" párostánc néven ismerték. A XVI. században ebből alakult ki a "l ndler" amely még napjainkban is ismert bajor néptánc. Ezt a táncot Németország déli részein és Ausztriában a nép táncmester nélkül táncolta. Később a "deutsche" és a "langaus" fejlődött belőle. Az utóbbi táncban a táncosok egy nagyon hosszú termet a legkevesebb forgással kellett, hogy végigtáncoljanak. A hatóság tilalmi rendeletek hozott a tánc ellen, egészen a XVIII. századig. Tilos volt a partnernő körbeforgatása és pörgetése, levegőbe dobása és átpördítése.

A XVIII. század végén a bécsiek "walzer" néven népszerűsítették. 1770-ben Goethe számolt be a "német táncról" szerzett tapasztalatairól, és 1782-ben jelent meg a Néhány szó a keringőről című könyve. A porosz udvarban tanították a keringőt. 1794-ben a porosz királynő, Lujza, aki nem volt tőle elragadtatva, betiltotta (Berlinben a tilalom 1918-ig volt érvényben). A müncheni bálokon viszont játszották és táncolták. Lágy, melodikus zenéje magával ragadta a táncolókat, és varázsos hangulata fiatalt, öreget egyaránt meghódított. Nemcsak a báltermeket uralta, ahol a jó keringőtáncosok páratlan népszerűségre tettek szert, hanem felkerült a színpadra is. Rajongóinak száma még növekedett, amikor a XIX. század végén a bécsi opera is bemutatta. Ezután a keringő tovább folytatta diadalútját úgy, hogy az operettek legvonzóbb betétszáma lett. Lanner és Strauss keringői bejárták az egész világot. A keringő sok változáson ment keresztül, és a mai formája az amerikai boston és a walzer különböző formáiból alakult ki. Az időnként divatossá vált modern táncok mellett a keringő időállónak bizonyult és napjaink modern táncai sem tudták elnyomni.

Az osztrák császári és királyi katonatiszt és tánctanár, Karl von Mirkowitsch tette a bécsi keringőt versenyképessé. Neki és a nürnbergi tánctanárnak, Paul Krebsnek köszönhető, hogy 1951-ben a bécsi keringőt standard táncként ismerték el.

A foxtrott eredete a régi onestep-ben és a rag-ben keresendő. A onestep 1910 körül került át Észak-Amerikából Európába, leegyszerűsített mozdulatsoraival hamar népszerűvé vált. Mindenekelőtt Angliában érvényesült, és ott többnyire kiszorította a keringőt. Népszerűségben fel tudta venni a versenyt a tangóval, amelyet inkább a franciák szakterülete maradt.

Amikor 1912-ben a ragtime, a tánczene első modern formája Angliában tért hódított, a onestep ből kifejlődött a rag. E tánc sajátos jellegzetessége a behajlított térddel táncolt lépés volt. Később a ragtime és a onestep zenéjét lassabban játszották, így a lépések is lassabbodtak. Ebből fejlődött ki a foxtrott, ami lassú és gyors, előre és hátra lépések sasszéval variált tetszés szerinti váltakozásából állt. Ezt a húszas években az angol tánctanárok fejlesztették tovább. 1922 körül találták meg a foxtrott még ma is érvényes formáját. 1924-től a foxtrott a más-más gyorsasággal játszott zene alapján egy lassúbb variációra, az un. "slow foxtrottra" (slowfox), és a gyorsabb foxtrottra, az un. quickstepre vált szét.

A slowfox a lineáris lépésmintát követő, művészien megformált, hosszú, sikló járómozgáson alapul.

A quickstep-et a legvidámabb és legsziporkázóbb társastáncnak tekintjük. A II. Világháború után alapos stílusváltozáson ment át, azáltal hogy ekkor ritmikus szökellő lépésekkel egészült ki.